1945. január derekán kezdődött el a romániai németeknek a szovjetunióbeli munkatáborokba történő deportálása. A 60-70 ezer ember túlnyomó többsége nem tért vissza. Akik viszont isteni csoda folytán hazatértek, manapság is gyakran erőt vesz azokon a rémálom, hogy a kolhoz barakkjában, tetvek, poloskák között, csontra fogyva dideregnek. Egyikük, Rabotka, született Prász Anna, elmondta, hogy január derekán vitték el. Marhavagonba tuszkolták őket, hatvanan voltak a vagonban. Két hét alatt értek az orosz határhoz. A Don-kanyarba vitték őket. Prász Anna sorstársaival barakkokban lakott, ahonnan 4 kilométerre volt a szénbánya, ott dolgoztak. Férfiak, nők egyaránt cipelték a támfákat, a rönköket. Ugyanonnan hoztak a hátukon a szenet, amivel megfőzték az ételüket. Naponta háromszori savanyú lé, amelybe egy gyűszűnyi olajat öntöttek porciózáskor. Kaptak továbbá egy darab kenyeret naponta. 250-ed magával egy kolhozba vezényeltek őket. Harmincfokos hidegben sátrakban, a földön aludtak, a következő év januárjára 50-en maradtak. Az elhunytakat szertartás nélkül, mint az állatokat, elhantolták. Prász Anna vitaminhiány miatt legyengült, lázas volt, 35 kilós és halálos beteg. Szerencséjére egy János nevű magyar felcser megsajnálta őt és csukamájolajjal táplálta. Úgy kerülhetett haza, hogy az orosz orvosnő 1947 szeptemberében berakta a legyengült, ugyancsak halálos beteg lengyelek közé, hogy ne a lágerben haljon meg. Itthon sem volt sokkal rózsásabb a helyzet: a rokonsága nagy részét a Baragánba hurcolták, ugyancsak kényszermunkára. /Balta János: Hatvanéves rémálom. Megjárta a szovjet munkatábort. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 14./
